Sima, mint a selyem és arisztokratikus, bátor, de békeszerető, robosztus, mégis úszik, mint a hal. Ha, akár a legkellemetlenebb talajon futó vad után küldik, olyan tüzes lendülettel vadászik, mint a legjobb kopó. Mikor pedig a gazdihoz apportírozza az elejtett fácánt, még vágtában is oly finoman tartja, mint a komornyik a porcelánnal teli ezüsttálcát.

    Ki kétli, hogy ez a dicshimnusz a Labrador retrievert illeti? És ki vonná kétségbe, hogy ez a nemes állat évszázadok óta szolgálja erdőn-mezőn vadászó gazdáját? A válasz: mindenki, aki már hallott valamit a fajta történetéről. A Labrador ugyanis nem régi fajta. Ráadásul, mikor 1822-ben először hallatott magáról, valószínűleg hírét sem hallotta puskának.

     Új-Funlandban dolgozott, halászok mellett. Mivel a veszélyes partokon a halászbárkák összetörtek volna, a kutya dolga volt, hogy vízbe ugorván a háló vonókötelét a partra vigye a parton álló többi halásznak, akik azután bevonták a tele hálót. És míg a partiak a zsákmánnyal foglalkoztak, a kutya visszaúszott a következő kiterített háló vonóköteléért. További kötelessége volt, hogy ha a halász bármit a vízbe ejtett, visszahozza. A Labrador tehát kész "retriever" volt, csak mesterségét nem madarakon gyakorolta.

     Egy utazó "kicsi, de csodálatosan képzett vízkutyának" írta le a fajtát. Tartsuk eszünkben, hogy az útleírás Új-Funlandon készült, különben alaposan félreértjük a "kicsi" kifejezést, mely ezúttal csak az említett fajta és az óriási ÚJFUNLANDI közti különbséget van hivatva jelölni. (Az újfunlandi természetesen ugyaninnen származik.)

     A zsákmánnyal teli halászhajók gyakran átvitorláztak Nagy-Britanniába, és ott adták el a halat. Megesett, hogy eladtak egy pár kutyát is. Malmesbury earlje egy 1870-ben kelt levelében leírja, hogyan vásárolta meg e fajtabeli első kutyáját egy Új-Funland és Poole között működő halászhajóról. Az őt mindennél jobban érdeklő fajtáról pedig azt mondta: "A kutyáimat magunk között Labradornak hívjuk. Ez a név azután rajtuk is maradt; ekkor különböztették meg először a két Új-Funlandról származó fajtát.

 Nem sokkal ezután a Labrador eltűnt szülőföldjéről. Részben a súlyos helyi kutyaadó következményeként, melyet kevés halász volt hajlandó megfizetni. Másrészt, és ez a fontosabb ok, megszülettek az angol karantén törvények, és véget vetvén az importnak, véget vetették a kutyatartó és- exportáló halászok jó mellékkeresetének is. Szerencsére ekkor a fajta már gyökeret vert Nagy-Britanniában.

    Knutsford harmadik vikomtjáról járja a tréfás történet, mely szerint a vikomt pénzt és fáradtságot nem kímélve bejárta Labradort és Új-Funlandot, hátha fölleli az őshazában a fajta néhány példányát. Egy helybéli kutyatenyésztőtől is megkérdezte, kitől vehetne egy pár Labradort. A válasz: "Menjen át Angliába, és vegyen a Holland-Hibbert nevű illetőtől."
(Holland-Hibbert a Knutsford lordok családi neve volt.)

   Howe grófnő 1957-ben könyvet írt a fajtáról, s ebben Lord Knutsfordot nevezi "a Labradorok legfőbb jótevőjének". A dicséret talán túlzottan is nagylelkű; aki ma írna a Labradorokról, bizonyosan magának Lady Howe-nak nyújtaná a pálmát.

Lady Howe élete során több tucat -talán több száz- Labrador gazdája volt. Alapelve szerint a kutya legyen épp oly elegáns, mint amilyen jó munkás.

 Akkoriban persze a fajta bizonyosan nem szerepelt volna "az első tíz között" sem Nagy-Britanniában, sem másutt. De a helyzet, azóta alaposan megváltozott. Angliában a Labrador a második legkedveltebb, és a NÉMET JUHÁSZKUTYA első helyét is komolyan veszélyezteti. Az Egyesült Államokban a tizedik, de a sportkategóriában így is az első. És ismerik, szeretik világszerte, különösen Ausztráliában